adminAz történt, hogy begyulladt a hüvelykujjamon a körömágy.
Nagy sztori, biztos neked is volt már ilyen, vagy legalább hogy megvágtad egy ujjad, beütötted – szóval egy ideig fáj, na.
Fel tudod idézni, milyen ez?
Jobbkezes lévén persze, hogy a jobb kéz ujjával történt mindez, így minden megszokott mozdulat borzasztó: egy orrfújás, fogmosás, begombolni a ruhát, elfordítani a slusszkulcsot, a higiéniáról nem is beszélve… amint valami hozzáér, minden figyelem oda összpontosul!
Egy-két nap még el is voltam vele, harmadnapra már kezdett idegesíteni (ne add fel, lesz lényege is mondandómnak!). Közben mindenféle módokat kerestem arra, hogy tudjam a napi dolgokat végezni, minél kevesebb gyötrelem nélkül. Kívülről nézve biztos furának hatottak a mozdulataim néha, feltartva a hüvelykujjam, mintha folyton stoppolnék…
Amikor már bosszantott, hogy nem kezd javulni, bárhogy kezelgetem, elkapott a vágy, hogy bárcsak újra ne fájna. Milyen jó volt ezelőtt! Milyen jó lesz, ha végre elmúlik!
Vajon miért nem értékelem az összes többi testrészemet mindeközben, amik most épp jól működnek és teszik a dolguk?
Hát itt elmerengtem a dolgon.
Lelki értelemben is passzol ez a kis történet.
Ér minket egy sérülés, ami fáj; elkezdünk rá figyelni, óvjuk, védjük (magunkat), mindeközben gyakran elfeledkezünk mindarról a jóról, ami körbevesz.
Aztán ha a sérülés nem gyógyul, vagy olyan jelentős, hogy együtt kell élni vele, mindenféle fura viselkedésre indít, mint én az ujjammal – eldeformálja a reakciót, a másikhoz való viszonyt, az érzéseket, az életünket…
Mit lehet tenni?
- Kezelgeted „házilag”?
- Vársz, hogy majd „az idő minden sebet begyógyít”?
- Vagy orvoshoz fordulsz, mint én tettem 4 nap után?
Stresszes elmenni az orvoshoz. Azt sejted, hogy nem lesz kellemes, valószínűleg fájni is fog. Nem tudhatod biztosan, mi fog történni.
A vége mégis a megkönnyebbülés. A seb kitisztul, kijön, aminek ki kell, a fájdalom csökkenni kezd, majd apránként el lehet hagyni a pótcselekvéseket, ismét normális lesz minden.
Fizikai és lelki sebek esetében egyaránt.