adminAmikor tavaly beiratkoztam a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológiai részképzésére, nem sejtettem, mennyire át fogja formálni az életemet ez az év.
Persze tudtam, hogy tanulni fogok. Új ismereteket szerzek a Bibliáról, az egyház történetéről, a teológia különböző területeiről. De amit valójában kaptam, sokkal több lett a tudásnál.
Olyan felismeréseket, amelyek ma már a munkámban, a közösségeimben, a beszélgetéseimben és a hitem megélésében is elkísérnek.
Az elhívás nemcsak célt ad, hanem erőt is
Sokszor csodálkozva néztem vissza az elmúlt hónapokra: hogyan fért bele ennyi minden?
Munka, család, szolgálat, tanulás, beadandók, vizsgák… Voltak időszakok, amikor emberileg nézve teljesen ésszerű lett volna feladni vagy legalább halogatni. Mégis újra és újra megérkezett az erő a következő lépéshez.
Ez az év újra emlékeztetett arra, hogy Isten elhívása nem pusztán egy cél vagy feladat. Amikor Ő valamire hív, ahhoz erőt is ad. Nem mindig előre. Nem egy egész évre elegendőt egyszerre. Hanem annyit, amennyi a következő lépéshez szükséges.
Talán sokan tapasztaltuk már, hogy a saját tartalékaink elfogynak. Isten azonban nem a mi erőnkből akarja felépíteni a terveit.
Az Ő elhívása gyakran éppen ott kezdődik, ahol a saját erőnk véget ér.
A hit mélyebbé válik, ha nem félünk kérdezni
Sokan azt gondolják, hogy a hit és a kérdések egymás ellenfelei. Én éppen az ellenkezőjét tapasztaltam.
A dogmatika, a filozófia és a morálteológia óráin olyan kérdésekkel találkoztunk, amelyek nem mindig voltak kényelmesek. Néha felkavartak, néha gondolkodásra késztettek, néha pedig hosszú ideig velem maradtak. De egyetlen kérdés sem gyengítette a hitemet. Éppen ellenkezőleg. A hit nem attól lesz erős, hogy mindenre kész válaszunk van, hanem attól, hogy merünk mélyebbre menni, merünk keresni, merünk szembenézni azokkal a kérdésekkel is, amelyek elsőre bizonytalanságot okoznak.
Ez az év megtanított arra, hogy Isten nem fél a kérdéseinktől. Ő már azelőtt ismeri őket, hogy kimondanánk.
A hit nem magányos út
Az egyik legnagyobb ajándék számomra a közösség volt. Különböző élethelyzetekből, különböző háttérrel érkeztünk. Mégis valami fontos összekötött bennünket: a vágy, hogy jobban megismerjük Istent.
Vizsgaidőszakokban bátorítottuk egymást. Segítettünk, amikor valaki elfáradt. Megosztottuk a kérdéseinket és a felismeréseinket.
Ebben a világban könnyű azt hinni, hogy mindent egyedül kell megoldanunk. A teológiai év egyik legfontosabb tanulsága számomra az lett, hogy Isten gyakran embereken keresztül hordoz bennünket. A közösség nem extra ajándék a keresztény életben. A közösség maga is Isten egyik ajándéka.
Ide tartozik a családom, főleg a férjem támogatása is, aki gyakran átvett az otthoni terhekből, vagy épp engem hordozott, ha elcsüggedtem.
Van, amit csak úgy lehet megkapni, ha előbb elengedjük
Ez az év nemcsak a tanulásról szólt, hanem az elengedésről is. Elengedni a tökéletességre törekvést, azt az elképzelést, hogy mindent kézben kell tartanom. Elengedni az időm, az energiám vagy a terveim feletti teljes kontroll illúzióját.
Sokszor éppen azokban a helyzetekben tapasztaltam meg Isten vezetését, amikor már nem tudtam mindent előre kiszámolni.
A hit végső soron mindig bizalom. És a bizalomnak része az elengedés is.
Több köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt
Reformátusként katolikus teológiát tanulni időnként érdekes tapasztalat volt. Voltak pontok, ahol más hangsúlyokkal találkoztam. Voltak kérdések, amelyek újragondolásra késztettek.
De az év végére nem a különbségek maradtak meg bennem a legerősebben, hanem az, hogy mennyi minden közös: a Szentírás szeretete, a Krisztus-központúság, az Isten utáni vágy, a szolgálat öröme.
A hit útján járva sokszor könnyebb észrevenni azt, ami elválaszt. Ez az év viszont arra tanított, hogy legalább ilyen fontos meglátni azt is, ami összeköt.
Amit továbbviszek
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnom ezt az évet, talán így hangzana:
Nem csupán többet tudok Istenről, hanem jobban bízom benne.
A Sapientián töltött évből nemcsak jegyzeteket, könyveket és vizsgaélményeket viszek magammal, hanem több erőt az elhívásomhoz, mélyebb hitet a hétköznapokhoz. És annak a bizonyosságát, hogy Isten gyakran közösségben formál bennünket.
Ez az ajándék pedig messze túlmutat egy tanéven.
