adminSzilvi – nevezzük most így – ezekkel a szavakkal kezdte az első beszélgetést: „Csak futom ugyanazokat a köröket, és szeretnék végre új utat találni.”
Az elején kissé zaklatottan mesélt. Gyakran túlvállalja magát, mindent túlkomplikál, és nehezen tudja eldönteni, mit kellene letennie. Szeretne megtanulni átgondoltan nemet mondani, hogy jusson ideje saját magára is. Mégis, ha épp nem csinál semmit, azonnal megjelenik a lelkiismeret-furdalás. Úgy érzi, „hasznosnak” kell lennie. Azt gondolja, ha ez változna, nyugodtabb lenne, mosolygósabb, figyelmesebb, és talán nem felejtene el mindent folyton.
Nem volt ismeretlen számára ez az állapot: időről időre már korábban is megjelent az életében. Utólag azonban felismerte, hogy a legnagyobb nehézség mindig belül zajlott: megengedni magának a megállást. Hiszen ezt önzőségnek élte meg. Pedig a családja sosem neheztelt rá ilyenkor, és fejben is pontosan tudta, hogy szüksége lenne rá.
A kérdés tehát adott volt: mi hajtja mégis folyton?
Szereti megélni, hogy felkészült, hogy értéket ad. Van benne bizonyítási vágy is: fontos számára, hogy amit tesz, annak legyen súlya, értelme. Hogy ne legyen haszontalan.
Így jutottunk el az értékességtudathoz. Egy 1-től 10-ig terjedő skálán Szilvi kezdetben 4-esre tette magát. Egy képzeletbeli gyakorlatban arra kértem, hogy lassan „tekerjük fel” ezt a 10-es szintre. Hagytam időt, hogy beleérkezzen. Amikor csukott szemmel mesélt arról, mit érez, láthatóan ellazult a teste. Megpihent.
Megvolt tehát a cél. Innen már azt vizsgáltuk: mi következik ebből a mindennapokban? Amit szeretne megvalósítani, ahhoz mit kell elengednie, feláldoznia?
A következő alkalmakon mindig visszatértünk az értékesség témájához. Volt, hogy sikerült elfogadnia egy dicséretet. Máskor kiállt magáért egy helyzetben és maga is meglepődött, mert nem jött a „vihar”. Mesélt egy új projektről is, amit el szeretne indítani, de bizonytalan volt önmagában. Ennél hosszabban elidőztünk: összegyűjtöttük az erősségeit, végignéztük, miben fejlődött az elmúlt időszakban, hogyan láthatná őt egy kívülálló, és mit ért el korábban olyankor, amikor maga sem hitte volna, hogy képes rá.
Mindig megdöbbent, mennyi pozitívum és erőforrás kerül ilyenkor felszínre. Ezek után az emberek szinte szárnyra kapnak!
Befelé is figyeltünk: milyen a belső párbeszéde? Kiderült, hogy önmagával szemben rendkívül kritikus. Kedves lenni nehezen tud magához, hálát adni viszont már sikerült. Másokkal megértőbb, magát viszont gyakran ostorozza, és fel sem merül benne, hogy egy helyzetben a másik félnek is lehet felelőssége. Felvetettem a kérdést: ha valaki más mondaná neki mindazt, amit ő saját magának szokott, mit gondolna róla? Nyilván azt, hogy bántani akarja, ezért igyekezne elkerülni.
Ahogy teltek a hetek, ezen a téren is változás indult. Észrevette, kik támogatják, meghallotta az elismeréseket, és ezek segítettek tompítani a kritikus hangot. Konkrét helyzeteket is átvettünk: amikor sikerült kiállnia magáért, és amikor nem. Egyre nyugodtabb lett, már nem volt annyira zaklatott, mint korábban. Tudott reagálni a másikra, valóban meghallani őt. A feladatközpontú működés helyett megtanult kapcsolódni önmagához és másokhoz is. Lassítani. És megtanult merni hibázni.
A folyamat végére büszke volt arra, hogy képes kezelni az indulatait, véleményt formálni és kimondani azt. Már nem korholta magát folyamatosan, hanem megengedőbbé vált önmagával szemben. Megtanulta kívülről is szemlélni magát, figyelni, és ezáltal másként reagálni.
Megtanult jelen lenni, megállni, nyitottnak maradni és tanulni önmagáról. Ezek lettek a tutaj gerendái, amivel átkelt egyik partról a másikra. Isten volt az, aki végül összecsomózta őket, és máshonnan is érkeztek támogató gondolatok. A legfontosabb számára mégis az volt, hogy elengedte a kudarcokat, és megtanult inkább a sikerekre figyelni.
„Nem mindegy, hogy a szél széttépi a vitorlát, vagy megtanuljuk befogni, és haladni általa.” – fogalmazta meg
Az átkelés során adódó nehézségeknél (örvényeknél) sokat segített az átbeszélés, az új meglátások, a feladatok a folyamat során pedig kapaszkodót adtak. A nehézségek nem eltűntek, hanem segítettek meglátni, mi az, ami már működik, és mit kell még tanulni.
