adminEsett a hó.
Tudom, ezzel nem mondok újat, hiszen tele van vele a közösségi média és a hírek. Boldog kisgyerekek, fiatalok mosolygós képei, hóemberépítés, szánkózás, last minute szánkóvásárlás.
Én egyik sem vagyok: nincs már kisgyerek itthon és én sem vagyok annyira fiatal.
Nálam a program neve: hólapátolás.
Átfutott ugyan a gondolataimon, milyen jó volt régen a gyerekekkel szánkózni, hócsatázni, de most inkább elriaszt a hideg hó gondolata a nyakamban.
Felnőttem.
Ezt jelenti, hogy felnőttem?
Hová tűnt a bennünk élő gyermek?
Meggyőződésem, hogy egy részünk mindig képes gyermek módra működni.
Képes a jelenben lenni.
Képes önfeledten megélni egy pillanatot.
És azt is hiszem, hogy ezt a részünket ritkábban engedjük felszínre, mint kellene, pedig elképesztően jót tenne.
Felnőttként szinte mindent megteszünk azért, hogy ne legyünk jelen a MOST-ban:
- bedugjuk a fülünket,
- a virtuális térben lógunk,
- a múlton nosztalgiázunk,
- vagy épp várunk valamire, és már a jövőben élünk.
Élünk…
de nem igazán itt és most.
Miért menekülünk a jelen elől?
Ha kivonjuk magunkat a pillanatból, nem kell igazán megélnünk a történéseket.
És talán az érzéseinkkel sem kell foglalkoznunk.
Cserébe viszont rengeteget gondolkodunk.
Hiszen ömlik ránk az információ, amit fel kellene dolgozni. Mindent. Azonnal.
Pedig talán pont az segítene, ha időnként egyszerűen beleengednénk magunkat abba, amit épp csinálunk.
Vagy legalább abba, amit csinálhatnánk.
Az öngondoskodásról itt olvashatsz még >>
Egy idézet, ami szíven üt
Olvastam erről egy gondolatot Irvin D. Yalomtól, ami pontosan erről szól:
„Váratlanul megdühödött.
„Az ég szerelmére, legyen elég ebből! Nem gondolkodni.
Nyisd ki a szemed, nézz körül, engedd be a világot!”
Fölemelte a kávéscsészét, áhítattal szippantott a gazdag kávéaromából s vele az októberi Velence hidegülő leheteletéből. Megfordult, körbenézett. A Cafe Sorrento asztalainál reggelijüket fogyasztották az urak és hölgyek – turisták persze – és többnyire idősebbek. Az egyik kezükben újság, a másikban kávé. Az asztalok birodalmán túl acélkék galambfelhő örvénylett, kavargott.
A Canal Grande nyugodt vize szépen visszatükrözte a két parton álló palotasort, nem zavarta más, csak egy éppen kikötni készülő gondola hullámverése. A többi hajó még álmát aludta a csavart mintás oszopoknál, melyek csálén álltak, mint valami szórakozott óriás találomra elhajított lándzsái…
– Bizony erről van szó. Nézd csak meg magad, te bolond! – közölte a doktor saját magával. – A világ minden tájáról sereglettek ide népek, hogy Velencét láthassák, mert nem akarnak meghalni, míg meg nem mártóztak a szépségében.
Vajon mi mindenről maradtam le az életben? – töprengett a doktor – csak mert oda sem néztem? Vagy néztem, de nem láttam?!”
Ez a kérdés talán mindannyiunkban ott motoszkál, csak ritkán merjük feltenni.
Jelenlét a hétköznapokban
A jelen megélése nem feltétlenül jelent spirituális elvonulást vagy órákig tartó meditációt.
Néha csak annyit, hogy:
- megérezzük a kávé illatát,
- észrevesszük a havat a cipőnk alatt,
- nem fotózzuk le azonnal, hanem megéljük.
Most akkor mi legyen?
Talán nem kell hóembert építeni.
Talán elég csak kilépni pár percre.
Megállni. Körbenézni.
Kimész a hóba, mielőtt elolvad?
Nem a hó miatt.
Hanem magad és a benned rejtőző gyermek miatt!