„A szent idő – ha rövid, akkor is – gyógyító a test és a lélek számára. Azt az érzést nyújtja, hogy én magam élek, és nem a külső hatások miatt sodródom, hogy Istenhez tartozom, nem a világhoz és annak kihívásaihoz.”
– Anselm Grün bencés szerzetes
Vannak gondolatok, amelyek különösen mélyen találnak el bennünket. Talán azért, mert valami olyasmit mondanak ki, amit már régóta érzünk, de nehezen fogalmazunk meg.
Sok keresztény nő él körülöttünk – és talán mi magunk is közéjük tartozunk – egy kicsit megfáradva. Nem feltétlenül a nagy nehézségektől vagy látványos küzdelmektől. Inkább attól a csendes belső érzéstől, hogy mindig lehetne még egy kicsit jobban csinálni. Többet imádkozni, türelmesebbnek lenni, jobban szeretni, még jobban helytállni minden szerepben.
Kívülről sokszor minden rendben van. Dolgozunk, gondoskodunk a családunkról, jelen vagyunk a közösségünkben, próbálunk hűségesek maradni Istenhez. Belül azonban néha fáradtság, bizonytalanság vagy csendes elégedetlenség jelenik meg.
Pedig lehet, hogy néha nem még egy szerepben kellene helytállnunk. Hanem egyszerűen megállnunk egy pillanatra és engedni, hogy a lélek megpihenjen.

Mi az a szent idő, ahol a lélek megpihenhet??
A szent idő lehet egészen egyszerű. Lehet ima, lehet keresztény meditáció, de lehet az is, hogy csak csendben ülünk Isten jelenlétében.
Nem kell hozzá különleges módszer, és nem kell hosszú idő sem. Nem kell „jól csinálni”. Sőt, néha éppen az a lényeg, hogy most semmit sem akarunk csinálni.
Nem kérünk.
Nem gondoljuk végig tudatosan a problémáinkat.
Nem másokért járunk közben, nem bűnvallást teszünk.
Mindezeknek megvan a helye a hitéletünkben, de vannak pillanatok, amikor elég egyszerűen jelen lenni és csendben kapcsolódni Istenhez.
Mint amikor egy hosszú nap után hazaérünk, és végre leülhetünk. Nem kell bizonyítani, nem kell teljesíteni, egyszerűen csak megpihenünk.
Egy pillanat tisztelet önmagunk felé
Talán néha jó lenne megállni egy pillanatra, és tisztelettel ránézni arra a nőre, aki lettünk.
Arra, hogy keresztények vagyunk. Arra, hogy valahogy mégis újra és újra visszatérünk Istenhez. Hogy hálát tudunk adni, hogy ott vagyunk a közösségünkben, hogy próbálunk hűségesek maradni akkor is, amikor fáradtak vagyunk vagy bizonytalanok.
Lehet, hogy ezt nem kellene folyton megkérdőjeleznünk.
Amit Isten elfogadott, azt talán mi is elfogadhatjuk. Magunkban is.
Talán nem még tökéletesebbé kellene válnunk. Talán elég lenne egy pillanatra megérkezni. Csendesen, hálával.
És azt mondani:
köszönöm, Istenem, hogy az lehetek, aki vagyok.

A gondolataink iránya
Ha egy nap során figyelni kezdenénk a gondolatainkat, sok mindent észrevehetnénk.
Mire irányulnak a gondolataink? Milyen hangulatuk van? Merre viszik a figyelmünket?
Az ima egyik ajándéka, hogy segít őrizni a gondolatainkat. Mert a gondolataink alakítják az érzéseinket, az érzéseinkből születnek a szavaink és a tetteink, végső soron pedig az életünk iránya is.
Ez nem számonkérés. Nem az a cél, hogy bűntudatunk legyen, ha napközben nem magasztos imádságok töltötték meg a szívünket. Emberek vagyunk, hatnak ránk mások érzései, szavai, a mindennapok történései.
De este mindezt át lehet fordítani imádságba.
Ha ma sokat ítélkeztél vagy épp morogtál. Ha eluralkodott rajtad az önsajnálat. Ha fásultnak érezted magad, vagy aggódtál az anyagiak miatt.
Akkor talán érdemes csendben megkérdezni Istent: miért ezek a gondolatok élnek bennem? Milyen sebek vannak bennem, amelyek még nem gyógyultak be? Hol van szeretethiány az életemben?
Gyógyító Istenünk van!
Ahogy élünk, úgy imádkozunk
A Katolikus Egyház Katekizmusa így fogalmaz: „Mindegyikünk úgy imádkozik, ahogy él, mert mindegyikünk úgy él, ahogy imádkozik.”
Ezt a gondolatot reformátusként is forgatom magamban és bevittem keresztény női facebook csoportomba is 🙂
Ha rohanó, pörgős életet élünk, nem csoda, ha az imádságunk is kapkodó, felszínes lesz. Ha azonban az imát elkezdjük rendezni – akár csak apró lépésekben –, az az életünkre is hatással lesz.
Így válhat az ima kulcsfontosságúvá a keresztény női egyensúlyban.

Szeretni ezt a világot
Van egy gondolat, amely különös szabadságot adhat: Isten szereti a világot. Ezt a világot. A teremtett világot.
Mi lenne, ha ma ezzel a szemmel néznénk rá?
Nem újabb elvárásként, hanem szemléletváltásként. Csak engedni, hogy ez a gondolat átjárjon bennünket.
Lehet szeretni ezt az életet. Lehet örülni Isten ajándékainak. Egy napsütéses délutánnak, egy csendes kávénak, egy kedves beszélgetésnek vagy egy békés pillanatnak.
És talán néha elég ennyi: megállni egy rövid szent időre, csendben Isten elé ülni, és hagyni, hogy a jelenléte átjárjon.
Nem teljesítményként, hanem ajándékként.

