admin2023-ban vettem részt életem első futóversenyén, a cél a 3,5 km egyben való lefutása volt.
A következő táv itt a 8 km futás, ez lett hát a célom – erre neveztem be idén. Miközben már tudtam, hogy a jobb térdemmel gond van, hiszen 3-4 km-nél rendszeresen fájni kezdett.
Na de mit mondogatok mindig?
Megfigyelés, változtatás. Megfigyeltem, hogy térdszorítóval, lassan kocogva nem fáj, így bizakodva néztem a mai nap elé, hiszen legutóbb tesztként lefutottam a 8 km-t, fájdalom nélkül.
Ma, a Futónap reggelén még azon méláztam, hogy az elmúlt héten igazán mindent megtettem: hengereztem, nyújtottam, pihentettem, de volt keresztedzés is, hidratálás, kollagén, szóval akár meg is próbálhatnám a gyorsabb tempót? Aztán elvetettem, gondolván: nagyobb csalódás lenne, ha fel kellene adnom a fájdalom miatt.
Ne légy elbizakodott!
Én aztán fitt vagyok! Én mindent megtettem! Én felkészültem! Én, én, én! Nohát, hamar rájöttem, hogy én nem vagyok garancia semmire… hiába a térdszorító, alapos bemelegítés, biztonságos lassú kocogás, 3,5 km-nél jött az ismerős fájdalom…
Ott vagyok majdnem féltávnál, a Szigetszentmiklósi gerincúton, és minden lépés egyre jobban fáj. Kudarc. Csalódottság. Harag. Miért?
Miközben a pulzusom ragyogó, bírnám energiával, gyorsabb tempóval, nem vagyok fáradt, csak hát a jobb lábam majdnem összecsuklik a fájdalomtól néha.
Legyőzni önmagad?
Két verzió volt a fejemben: ha a mezőn át levágom az utat, végül is visszasétálhatok, feladva az egészet. Komolyan mérlegeltem ezt a lehetőséget! Vagy végigbicegek, esetleg sétálok, utolsónak érve a célba, de ezzel is kockáztatom a következő napok lábraállását.
Aztán eszembe jutott a ma reggel olvasott Ige:
Pál mondja: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Filippi 3,13-14
Imádkozni kezdtem. Legfőképp az önteltségem miatt, hogy majd én megmutatom. Rájöttem, hogy ebben is önmagam, az ‘én’-t kell legyőzni. Hogy lehetne ebből a helyzetből Isten dicsőségéről szóló üzenet?
Közben próbálgattam a lépéseket, mi van, ha másképp lépek, testtartás, stb. – és egyszercsak ráleltem, hogy hosszabbakat lépve elmúlt a fájdalom!
Tudtam újra futni, bár a végére megint sajgott kissé, de végig tudtam vinni a teljes távot, végül megállás, séta nélkül!
Itt már nem azon gondolkodtam, milyen ügyes vagyok, hogy ezt megoldottam… hálát adtam, hogy Isten tanított ez által!
A cél motivál
Amikor már kissé felszabadultam, hogy nem kell feladnom az egészet, már azon is tudtam gondolkodni: mennyit számít, amikor már látótávolságon belül van a cél. Lelkesít és motivál, hogy már mindjárt ott vagyunk.
Amikor az élet más területén tűzöl ki célt, és az elérése még messze van, érdemes kisebb mérföldköveket beiktatni, méghozzá látótávolságon belülre!
Azt is tudtam, hogy a férjem a célnál várni fog rám… visszatérve az Igére: életünk végén a célban is várni fog ránk Valaki…
Utóirat: a térdemet kivizsgáltatom!
