adminNemrég eszembe jutott egy mondat, amit egy egyetemi előadáson hallottam: „túl sok naplementét nézünk, és túl kevés napfelkeltét.”
Akkor csak megálltam ennél, mert annyira igaznak éreztem. Estére valahogy könnyebben észrevesszük, mi minden nem sikerült, mi maradt félbe, mi az, ami nem fért bele. Reggel viszont sokszor már bele is csúszunk a napba anélkül, hogy egyáltalán észrevennénk: kaptunk egy újat.
Ami viszont igazán bennem maradt, az egy másik gondolat volt: hogy az idő nemcsak múlik, hanem keletkezik is! Ez nekem teljesen átformálta a reggelekhez való viszonyomat. Nem úgy nézek már rá, hogy „na, ezt most jól kellene csinálni”, hanem inkább úgy, hogy egyszerűen kaptam egy új napot. Nem feladatként, nem elvárásként, hanem ajándékként.
Őszintén szólva, nekem mostanában sokszor csak annyi fér bele, hogy amikor kinyitom a szemem, eszembe jut: „Dicsőség az Úrnak!” És meglepő módon ez nem hozzátesz a terheimhez, hanem inkább levesz belőlük. Mintha nem nekem kellene jól kézben tartani ezt a napot, hanem csak belelépni abba, ami már el lett készítve.
Biztos te is ismered azt az érzést, amikor ránézel a napodra – a munkára, a gyerekekre, az ételre, a szennyesre, a szolgálatra –, és azt érzed, hogy már így sincs elég időd. És ilyenkor teljesen jogos a kérdés: hogyan férne bele még bármi plusz? Egy csendesebb reggel, egy kis hála, egy tudatosabb jelenlét? Mikoooor?
De lehet, hogy nem több időre van szükségünk. Lehet, hogy inkább arra, hogy másképp nézzünk rá arra, ami már most is a miénk. Mert nem igaz, hogy az idő pénz. Az idő élet. És amikor folyamatosan sietünk, amikor mindig a következő felé rohanunk, közben észrevétlenül elveszítjük azt, ami éppen most van.
Olvastam egyszer egy lelkipásztor gondolatát, aki azt mondta, hogy amit a legjobban megbánt az életében, az a sietség volt. Hogy mindig ment tovább, és nem merült bele igazán abba, ami előtte volt. Ez annyira elgondolkodtatott. Mert mi is sokszor azt hisszük, hogy majd „utolérjük magunkat”, de közben inkább szétszórjuk az időnket – és vele együtt magunkat is.
Talán nem több idő kell. Hanem megélhetjük, hogy az idő elég. Elég egy mély levegővételre, egy rövid megállásra, egy apró hála-pillanatra. Néha talán csak annyi, hogy egy pillanatra megállsz, és azt mondod: „Dicsőség az Úrnak!”
