Érdekes gondolatot olvastam a minap: a csüggedés és a kedvetlenség sokszor azt jelzi, hogy nem ott vagyunk, ahol éppen vagyunk.

Elsőre furcsán hangzik, igaz? Hiszen természetesen ott vagyunk. Abban a szobában, annál az asztalnál, azon a munkahelyen. Mégis előfordul, hogy lélekben valahol egészen máshol járunk. Ott, ahol már túl vagyunk ezen a nehéz időszakon. Ahol mást csinálhatunk, mint amit jelenleg tennünk kell. Ahol a dolgok úgy alakultak, ahogy elképzeltük. Vagy ott, ahol szerintünk ennyi idősen, ennyi erőfeszítés után, ilyen hittel már tartanunk kellene.

A valóság közben más. Még mindig várunk. Ugyanazzal a feladattal küzdünk. Nem látjuk a következő lépést. Valami nem sikerült, egy kapcsolat nem változott, vagy egyszerűen elfáradtunk.

Ilyenkor mintha kettészakadnánk. A testünk itt van, a gondolataink és a vágyaink pedig egy elképzelt életben járnak. A két hely közötti távolságban könnyen megszületik a csüggedés.

Mit lehet tenni ilyenkor?

Nekem két kapaszkodó jutott eszembe.

Az első: Isten úgy fogad el, ahogy vagyok, és szeretetében tovább is vezet.

Amikor felismerjük, mi van a kedvetlenségünk mögött, könnyen elkezdjük hibáztatni magunkat.

„Miért nem tudok örülni annak, ami van?”

„Miért vagyok már megint ilyen hálátlan?”

„Ha erősebb lenne a hitem, biztosan nem érezném ezt.”

A csüggedés mellé így hamar odakerül a szégyen és az önvád is. Pedig Isten előtt nem kell úgy tennünk, mintha már rendben lennénk. Elmondhatjuk neki azt is, hogy csalódottak vagyunk. Hogy máshol szeretnénk tartani. Hogy nehéz elfogadnunk a jelenlegi élethelyzetünket.

Az érzéseink felismerése nem hitetlenség. Az őszinteség lehet az első lépés Isten felé.

A másik kapaszkodó egy kérdés:

Kire vagy mire nézek most?

Arra, ami nem sikerült? Arra, ami hiányzik? Mások életére? A saját elképzelésemre arról, hol kellene tartanom?

A tekintetünk iránya meghatározza azt is, mekkorának látjuk a helyzetünket. Amikor Istenre emeljük a szemünket, a nehézség talán nem oldódik meg rögtön, mégis más távlatba kerül. Ő az ég és a föld alkotója, a mindenható Úr. A helyzetem valóságos, ám nincs kívül az Ő látóterén és hatalmán.

Valaki nagyon őszintén megkérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni idáig, amikor a csüggedésben éppen Isten tűnik távolinak. Sokszor még odáig sem jutunk el, hogy elé vigyük azt, ami bennünk van.

Ilyenkor talán egy egészen kicsi lépés is elég.

Megállhatunk egy pillanatra, és befejezhetjük valamelyik mondatot:

„Uram, azt szeretném, hogy…”

„Azt hittem, mostanra…”

„Az fáj a legjobban, hogy…”

Nem kell hosszú imát mondani. Egyetlen őszinte mondat, egy sóhaj vagy néhány csendben töltött perc is lehet kapcsolódás.

Ha még ennyi is nehéz, mondhatjuk ezt:

„Istenem, most távolinak érezlek, mégis itt maradok előtted.”

„Nem látom az utat, de szeretném rád emelni a tekintetemet.”

„Tarts meg addig is, amíg újra érzem, hogy közel vagy.”

A béke sokszor lassan érkezik meg. Ahogy Isten jelenlétében helyet adunk annak, amit valóban érzünk, a belső szétszakítottság enyhülni kezd. Lassan megérkezünk oda, ahol éppen vagyunk, és talán felismerjük, hogy Isten már ott is velünk van.