Volt már olyan, hogy valaki csak egy kicsit másképp viselkedett veled, és te szinte azonnal ‘tudtad’, hogy biztos valami baj van?
Nemrég én is átéltem ezt. Új munkahelyen tanulok be. Az első két hétben minden jól alakult. A kolléganőm sokat segített, beszélgettünk, jó hangulatban teltek a napok.
Aztán egyik reggel valami megváltozott. Kevesebbet szólt hozzám, a munkát végeztük, de sokkal távolságtartóbbnak éreztem. Megkérdeztem, van-e valami gond. A válasza megnyugtatónak tűnt, mégsem tudtam elengedni.
Másnap már szorongva ébredtem. A fejemben egymást érték a gondolatok.
Biztos elrontottam valamit. Talán csalódtak bennem. Lehet, hogy próbaidő alatt el is küldenek.
Ésszel tudtam, hogy ezeknek alig van valóságalapjuk. A testem mégis úgy reagált, mintha valódi veszélyben lennék. Imában vittem Isten elé ezt az egészet, és egyszer csak összeállt a kép. Rájöttem, hogy ezt az érzést már ismerem.
Gyerekként sokszor próbáltam kitalálni, milyen hangulatban van édesanyám. Figyeltem minden apró változást. Ha feszült volt, automatikusan azt kerestem, vajon mit ronthattam el. Mai eszemmel tudom, hogy nagy terheket hordozott, és a feszültséget gyakran számonkéréssel vezette le, amikre nem tudtam felkészülni.
Akkor tanultam meg azt a hamis meggyőződést, hogy biztos velem van a baj.
Most pedig ez a régi seb szólalt meg bennem.
Ahogy ezt felismertem, gondolatban odamentem a kicsi Krisztihez, átöleltem, és elmondtam neki azt, amire akkor annyira szüksége lett volna: „Nincs semmi baj veled. Nem te vagy felelős mások hangulatáért. Szeretve vagy. És ha hibáztál is, attól még értékes maradsz.”
Másnap bementem dolgozni. A kolléganőm mosolygott, beszélgetett, újra a régi volt. Megemlítettem neki, hogy előző nap nagyon hiányzott ez a közvetlenség.
Mosolyogva csak ennyit válaszolt: – Tegnap szinte egész nap aludtam.
Ennyi volt.
Én pedig közben felépítettem egy egész történetet arról, hogy velem van baj.
Azóta még inkább hiszem, hogy sokszor nem a jelen fáj ennyire. A jelen gyakran csak megérint egy régi sebet. Amikor ezt felismerjük, valami nagyon fontos történhet: már nem a megijedt gyermeki részünk próbálja túlélni a helyzetet. A felnőtt énünk tud szeretettel odafordulni önmagához. Meg tudja vizsgálni, mi történik valójában. Tud másképp reagálni.
Számomra ez is része a gyógyulásnak.
És talán ez az egyik legfontosabb határ, amit meghúzhatunk: nem engedjük, hogy a múlt automatikusan meghatározza, kik vagyunk a jelenben.
Ha olvasás közben magadra ismertél, szeretném, ha ezt most te is meghallanád:
Semmi baj nincs veled.