adminAkár bevalljuk, akár nem: mindannyian várunk valamit az ünneptől.
Talán csak meghitt pillanatokat, meghatódást, jó érzéseket;
esetleg titkon elismerő szavakat az ünnepi asztalnál;
vagy örömet, amikor a másik örül az ajándéknak;
összességében várjuk, hogy az ünnep majd visszagondolva ott legyen a szép emlékeink között.
Olvastam egy fordított adventi naptárról, ahol minden nap nem kivesznek, hanem beletesznek valamit egy dobozba, hasznos dolgot, tisztálkodószert, édességet, majd karácsonykor ajándékba adják egy rászorulónak.
Arra gondoltam, mi lenne, ha az egész advent és karácsony ilyen fordított lenne?
Ha nem várnánk valamit az ünneptől, hanem adnánk?
No nem még több süteményt, még több ajándékot, dekorációt vagy épp takarítást.
Ha megkérdezem a gyerekeimet, mire emlékeznek vissza, nem az 5-10 évvel ezelőtti ajándékok vagy dekoráció jut elsőnek eszükbe, ahogy nekem sem ezek villannak be, ha visszagondolok a régi karácsonyokra.
Emlékezünk viszont az együttlétre, annak hangulatára, hogy kikkel ünnepeltünk – és felértékelődik, ha valaki még ott volt valamelyik évben, de most már nem lehet…
A valódi jelenlét az, ami megmarad – mi lenne hát, ha magunkat adnánk bele az advent hátralévő idejébe? Az együtt töltött időt, a valódi egymásra figyelést? Szűkebb és tágabb családunkban, barátainkkal, a gyülekezetben, Istennel?