admin„Az az igazság, hogy néha azt se tudtam, hol áll a fejem, százfelé szakadva élem a mindennapokat” – így kezdte Péter, amikor először beszélgettünk. (Nem az igazi nevét használom, de a története igaz.)
Teljes állásban dolgozott, emellett vállalkozóként különféle projekteket vitt. Otthon két kisgyerek várta, a gyülekezetében pedig szolgált is. Aztán még egy új projektmenedzseri ajánlat is beesett. Másnap kellett volna igent vagy nemet mondania rá – de valójában azt sem tudta, mit akar.
A beszélgetésünk alatt többször is emlegette: sodródás, ütközések, halogatás. Egyre többször érezte magát úgy, mint aki csak túlélni próbálja a napokat. Ő viszont élni szeretett volna – úgy igazán.
„Szeretném végre átlátni az egészet” – mondta.
Szerette volna, ha amikor dolgozik, tényleg dolgozik – nem azon kattog, mi maradt el. Ha pedig a gyerekeivel van, akkor ott van testben és lélekben is. Nem nagy dolognak tűnt, de valójában minden ezen múlt: fókusz és tudatosság.
A legelső találkozónk után már másként kezdett gondolkozni. Felismerte, hogy a kreatív, változatos munkák töltik, a monoton feladatok viszont csak leszívják. És megfogalmazta azt is: nem a káosz az ára a szabadságnak – de nem is a biztonság kedvéért kell feladni a vágyait.
Két hét múlva már más hírekkel jött
Elvállalta az új megbízást. De nem ész nélkül. Közben a főállásában is ki tudott lépni a legunalmasabb feladatokból – és ez önbizalmat adott neki. Azt mondta, végre nem csak sodródik, hanem irányít.
Elkezdte tervezni az idejét, felírta a naptárába, mire mikor fog sort keríteni – ha nem jött össze, nem dőlt össze a világ, de rögtön keresett egy új időpontot. És mivel még azt is mérte, mi mennyi idejébe telik, hirtelen lett fogalma róla, mire mondhat igent és mire nemet.
Aztán jött a „túl sok minden” újra
Túlórák, új feladatok, régi gyomorideg – és egy vasárnap, amikor 13 órát dolgozott. Akkor számolta ki: egy diáknak jobban megéri ez az állás. Ez volt a fordulópont.
Péter kiállt magáért. Elment a főnökéhez, és azt mondta: így nem lehet tovább. Meglepő eredmény született: világos keretek, jog a nemet mondásra, lehetőség alvállalkozót bevonni. És Péter élt is vele. Mert már tudta: ha mindig mindent bevállal, abból megint káosz lesz – ő pedig abból jött, nem akar visszamenni.
Elkezdte gyakorolni az új szokásait: nemet mondott, delegált, tervezett. Megálmodta, milyen lenne a „tökéletes napja”, és rájött, hogy sok eleme már most is megvan – csak tudatosan figyelnie kell rájuk.
Egyik alkalommal megkértem, gondoljon bele: mi lenne az a pont, ami már a „biztos szárazföldet” jelentené számára. Majd tovább is mentünk – előre az időben. Hogyan képzeli magát 5-10 év múlva?
Ez a kérdés őt is meglepte. De ahogy gondolkodni kezdett, rájött, hogy az alapjai jók. Szereti, amit csinál. Nem akar mindent felforgatni. Csak egy kicsit több kreativitást szeretne a munkájában – és kevesebb monotonitást. Ehhez pedig már most is jó úton jár: egyre többet ad át másnak, egyre többször meri kimondani, hogy „nem”.
A záró alkalommal már egészen más hangulatban ültünk le beszélgetni
Péter stabilnak érezte a helyzetét, még a „mumussal” is haladt – így hívta azt a régóta húzódó projektet, ami korábban bénító teherként nehezedett rá. Most már nem tűnt annyira félelmetesnek.
Ez alkalommal egy szimbolikus képpel dolgoztunk: elképzeltük, hogy Péter egy folyón kelt át. A beszélgetés elején „visszaálltunk” az induló partra. Felidézte, milyen is volt akkor: mintha egy háborgó vízen egyedül evickélne, miközben minden irányból csapkodják a hullámok. Képtelen volt dönteni, sodródott az eseményekkel, nem látta a következő lépést, időgazdálkodás helyett túlélés volt a cél.
Ezután képzeletben a túlpartra álltunk át. Megnéztük, most hogyan látja magát.
Elmondta: tudatosabb lett. Már előre tervez, méri az időráfordításokat, magabiztosabban kommunikál, nemet mond, ha kell. Az önbizalma nőtt, az életét értékesebbnek látja – és nem csak a munkát, hanem az élet egészét. Kevesebbszer működik robotpilóta üzemmódban, inkább tudatosan választ. És talán ez a legnagyobb különbség: választ. Nem csak sodródik.
Sikerélményként említette, hogy már többször is nemet mondott egy-egy felkérésre, delegált is feladatokat, és – bár ez apróságnak tűnhet – időt szánt arra is, ami igazán fontos neki. A gyerekeivel töltött időt például már nem „valahogy bepréseli”, hanem megtervezi. A felesége is észrevette a változást – ő pedig észrevette, mennyit számít a támogatás, amit otthon kap.
Az egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy ha valami nem jó, akkor nem kell beletörődni. Meg lehet állni, újra lehet gondolni, és lehet változtatni.
Péter története nem arról szól, hogy valaki megmondta neki, mit csináljon. Nem is arról, hogy hirtelen „kigyógyult” volna a túlterheltségből vagy kételyeiből. Hanem arról, hogy egy folyamatban volt bátorsága részt venni – és végig ott maradni benne.
Az én szerepem ebben a folyamatban nem az volt, hogy megmondjam az irányt. Inkább csak egy tükör voltam: kérdeztem, visszatükröztem, rávilágítottam dolgokra, amiket ő maga talált meg magában. A döntéseket ő hozta meg. A változás benne született meg. Én csak segítettem abban, hogy eljusson oda, ahová valójában mindig is tartott.
Ez a történet arra emlékeztet, hogy minden életszakasznak lehet iránya, még akkor is, ha egy ideje csak sodródunk. Lehet újra dönteni. Lehet tudatosabban élni. Lehet nemet mondani. És lehet újra választani – önmagunkat, a családunkat, azt az életet, amiben nem csak működünk, hanem jól is vagyunk.
